„A második világháborúban egy magyar alpesi vadászegység hadnagya kiküldött néhány felderítőt a vad, hófödte hegyekbe. Hamarosan nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, és a felderítő csapat nem tért vissza. A hadnagynak súlyos lelkifurdalása
volt, hogy a halálba küldte az embereit, ám azok néhány nap múlva épségben visszajöttek. Elmesélték, hogy a nagy hóban teljesen eltévedtek, és már várták a halált. Egyszer csak egyikük észrevette, hogy a hátsó zsebében van valami ronggyá gyűrt
papírféle. Kiderült, hogy egy térkép. Nagy nehezen sikerült azonosítaniuk, hol vannak. Sátrat vertek, és valahogy kibírták a havazás végéig. Akkor elindultak, és bár a térkép néhány helyen nem igazán volt pontos, szerencsésen visszataláltak. A hadnagy
elkérte az életmentő térképet, hosszan nézegette, és megdöbbenve látta, hogy nem az Alpok térképe, hanem a Pireneusoké.”
A történet Mérő László: Az érzelmek logikája című könyvben található, és nagyon hasonlít arra, amit a sztereotípiákról elmondhatunk: ugyan nem fedik a valóságot, ám valamilyen kapaszkodó mégiscsak kell a tájékozódáshoz.
Se szeri se száma a tulipános-fapapucsos sztereotípiáknak, de bármilyen képünk is alakult ki a hollandokról, ne feledjük el, hogy a világ, így Hollandia is sokat változott az elmúlt évek során. Pontosság ide vagy oda, a tömött vonatok és a csúcsforgalom olykor felülírja a kínosan pontosan érkezés szabályait is. Vagy például az idősebb, kedélyes brabantiak még emlékeznek rá, amikor a gyerekeiket anélkül is meg-meglátogathatták, hogy azt 3 héttel előre már be kellett volna írniuk a naptárba. Bárhogy is próbáljunk megszokni, ragadjuk meg az efféle furcsaságok naposabbik oldalát: például a borongós téli reggeleken, ha épp semmi kedvünk se lenne kimozdulni, nem árt ha mégis van már leegyeztetett programunk aznapra, s bár a spontaneitásnak lőttek, a befordulás már csak a precíz előretervezés útján is remekül orvosolható! A wc-ben lógó, születésnapokat mutató naptár sem rossz ötlet, még a digitális korban is sem :)
Aki még nem látott élőben hollandot, az is kapásból sorolja fel nekünk a szerinte jellemző tulajdonságokat: drogok, prostituáltak, tulipánok, mindenki magas és szőke, kerékpárral közlekedik és persze jól beszél angolul. Mondjuk, ez utóbbi igaz :)
Aki pedig találkozott is velük, az meg tudja erősíteni, hogy a nők sokszor tényleg úgy öltözködnek, mintha sötétben és csukott szemmel válogatták volna össze a ruháikat, a férfiak pedig világrekorderek a hajzselé használatban. Már persze, amelyikük nem kopasz :)
Mit tehetünk annak érdekében, hogy jobban megértsük a hollandokat? Az idegesítő különbségek feldolgozását gyűlölködéssel vagy viccelődéssel szokás orvosolni, de megpróbálhatjuk esetleg a gyűlölködésen való viccelődéssel is. Ez utóbbi sokkal barátságosabb és egyben szórakoztatóbb, mint bármi más, így szeretettel ajánljuk mindenki figyelmébe.
Először is – persze az élő kapcsolatokon túl - sokkal érdekesebb régebbi irodalmat elővenni, amiből már az is látszik, hogy mi az ami örök, és ami változik. Rodney Bolt 1994-es kiadású „Dat zijn nou Typisch Hollanders” című kalauza egész jó olvasmányt nyújt ehhez (az eredeti cím: The Xenophobe's Guide to the Dutch).
Ugyanez angol szemszögből is nagyon érdekes tud lenni, az angolok például még ma is szívesen gúnyolódnak a németalföldi szomszédjaikon néhány találó kifejezéssel. Mint pl. a Dutch courage az ittas állapotra utal, a Dutch comfort sovány vigaszt, a Dutch gold pedig hamis aranyat jelent.
Persze a hollandokat sem kell félteni: a jószomszédi viszonyt a ők is némi tréfálkozással fűszerezik: a németek a második világháborúban elkobozták a holland bicikliket, mire a hollandok sokáig szívesen kiáltottak a német bringások után: „hé, az az én biciklim!” A belgákat pedig (igaz, kölcsönösen) egyszerűen hülyének nézik, amiről számos vicc tanúskodik:
- Miért indít 20 év múlva Belgium háborút Hollandia ellen?
- Mert végre megértik a vicceinket.
- Mi történik, ha valaki Maastrichtból Flandriába költözik?
- Mindkét helyen nő az IQ.
(Ez utóbbi egy kicsit a limburgiakból is gúnyt űz.)
A holland karakter biztos, hogy sokat változott az idők során, talán szinte át is esett a ló túloldalára, hogy napjainkban ismét visszataláljon valamerre a középút felé…
A prostitúciónak, a könnyű drogok használatának és más, megengedő szemléletnek lehet az is a magyarázata, hogy ilyen kicsi területen, ennyi emberrel mást nem is érdemes csinálni, mint elfogadni és többé-kevésbé békén hagyni egymást. A függöny nélküli ablakokon bekukucskálva ma már gyakran nagymamás bútorokat és festményeket látunk, ami arra enged következtetni, hogy az utcák babaház-érzésvilága is talán lassan kikopik, s nemsokára a privát szféra itt is a függönyök mögé kerül. S ha így is lesz, megmarad gezellig-nek, szinte gelukzalig – nek, ami magyarul túláradóan boldogot jelent. Képmutatás volna? Egy fokkal mégiscsak jobb, mint fanyalogni, panaszkodni a bajokról.
A könyvben olvashatunk még a hírhedt spórolósságról, a vitázó kedvről, az üzleti szemléletről és a kálvinista mentalitásról is. Valamint a kávéivásról, a stampot-ról és a tisztaságmániáról (az utóbbi persze nézőpont- és generációs kérdés is). A túlszabályozottságról és az ellentmondásosságról, és mindenféléről, ami a külső szemnek feltűnik, és ami ezzel együtt is tök normális, akkor is, ha elsőre furcsa.
Szóval, a sztereotípiák nem fedik a valóságot, de azt mindenki el tudja dönteni, hogy az útjába kerülő ember éppen milyen, szimpatikus-e neki, vagy sem.
