Már az 1980-as években is hallani lehetett a közelgő környezeti válságról, hogy feléljük a bolygónkat, és mire felnövök, nekünk már nem marad semmi. Ezért aztán a bennem élő kis Greta cserepes virággal, szoláriumágy-szerű üvegbúra alatt képzelte el a sivár jövőt. A virág az oxigénellátáshoz kellett, de arra nem emlékszem már, mit ettem volna, ha beüt a katasztrófa. Azóta egyelőre még nem valósult meg, hogy magam termeljem meg a biozöldséget, sőt változatlanul irtózom attól, hogy kapálással üssem el a szabadidőt, viszont felfedeztem, hogy a természet életerőt, feltöltekezést nyújt, és ami a legjobb: az élelmiszer-termelést a kapálni nem szeretők is értelmezhetik rekreációs tevékenységként.
Folynak a kísérletezések Hollandiában is arról, hogyan lehetne a lehető legkisebb területen a lehető legtöbbféle élelmiszert megtermelni, azaz melyek azok az élelmiszererdők, amelyek az itteni éghajlaton is megélnek, és amelyek a lehető legtöbb élelemmel látja el az embereket. Olyan ökoszisztéma létrehozására törekszenek, amiben vannak ugyan nem őshonos, tájidegen fajok is, de azok nem jelenthetnek kockázatot a természetes növénytakaróra nézve, illetve ki kell szűrni azt is, melyek tartalmaznak mérgező anyagokat vagy allergéneket. A külhoni fajok például mindig magukban hordozzák az invazív terjedés lehetőségét, ami röviden azt jelenti, hogy a számukra idegen helyen nincs természetes ellenségük, ezért agresszívebben tudnak terjedni, így kiszorítják a természetes fajokat az eredeti helyükről. Az óvatos kísérletezgetés eredményeként cserébe különleges magvakat, mogyorót, gesztenyét, ehető virágokat és ezernyi ízletes termést szüretelhetünk, és a már meglévő, 5-10 éves élelmiszererdőkben tanfolyamokra, vagy egy kis sétára is bejelentkezhetünk.
Ezt a modellt hívják permakultúrás növénytermesztésnek. Vagyis a világszerte – így Hollandiában és Magyarországon is - elterjedt monokultúrás termesztés helyett polikultúrában gondolkodnak, és ez annyira jövőbe mutató, hogy az itt termelt élelmiszer-alapanyagokhoz képest a mostani bio-vegán vonal gyenge reform-próbálkozásnak tűnik csupán. A polikultúra elnevezés arra utal, hogy az adott mezőgazdasági területet nem csak egy fajjal ültetik be, hanem ehelyett olyan mezőgazdasági rendszer kialakításával kísérleteznek, ami a természetben történő ökológiai folyamatokat utánozza. Azaz, sok különböző növényfajt telepítenek egymás mellé, és a megfelelő szintezettség elérése érdekében tudatosan választják meg a növényfajokat. Például a felső lombkoronaszintben szelídgesztenyét, fekete diót, pekándiót ültetnek, az alsó koronaszintben japánkörte, sárgabarack, ringlószilva található, továbbá a cserjeszint fő alkotói a mogyoró, az egres és az ezüstfa. Legalulra medvehagyma, rebarbara, myoga (japanse gember) kerül, illetve kúszó- és futónövények, gyökerek, gombák. Ilyen erdőtársulásszerű helyen értelemszerűen szántani, boronálni, trágyázni nem lehet és nem is kell, mégis évről évre több termést hoz. Az egész élelmiszererdő önfenntartó a benne élő beporzó állatoknak, madaraknak és kisemlősöknek, és a talajstabilitást biztosító egyéb fajok okosan válogatott rendszerének köszönhetően. Vagyis többfunkciós, többszintű és a helyi adottságokra kikísérletezett rendszerről van szó. Hollandul voedselbosnak, szaknyelven food forestnek mondják, és ha összehasonlítjuk a mostani modern mezőgazdasággal, akkor nemcsak adott területre eső magasabb hozamot kaphatunk eredményül, hanem még a klímaváltozással szemben is jobban kiállja a próbát. Telepítésük azonban viszonylag hosszú távú befektetés, legalább 10 éves távlatot kell elképzelni. A termés betakarításához pedig több szakértelem és extra pozitív hozzáállás szükséges, de aki szeret a természetből csipegetni, az azt is inkább feltöltekezésnek fogja érezni. Ugyanis nem a modern gabonatermesztés versenytársát keressük (ahol épp a gépesített aratás a legkönnyebb), hanem az egzotikus, különleges összetevők iránti igény kielégítését. Hogy miből lesz a superfood, az leginkább markerting kérdése, de jó lenne megtalálni az avokádó vagy a quinoa helyi megfelelőjét, ha már a különleges alapanyagokra ilyen nagy a kereslet.
Hollandiában Wouter van Eck az egyik legismertebb szakember a témában, ő a Ketelbroek megálmodója, de emellett a Stichting Voedselbosbouw jóvoltából a Flevopolder, Brabant és Noord-Holland területén is találhatók további élelmiszererdők. Meglehet, keveseknek van errefelé pár hektárnyi fölterülete saját kísérletezésre (bár az ajánlások szerint már fél hektártól is érdemes belevágni), de néhány ezzel kapcsolatos tanfolyam érdekes lehet, az érdeklődők esetleg Magyarországon is kamatoztathatják/kombinálhatják az itt kitapasztalt megoldásokat. Aki szeretne bővebb ismereteket szerezni, a Brabantse Milieufederatie szervezésében minikurzusra is jelentkezhet, illetve a tudástárt a honlapjukról érheti el.
Bár Hollandiában viszonylag újdonságnak számít a lapos, végtelen szántók látványától eltérő mezőgazdálkodás, azért érdemes megemlíteni, hogy Ázsiában és Afrikában már régóta alkalmazzák ezt a módszert. Sőt, a hajdani holland veteményeskerteket, vagy otthon, a nagymama régi gyümölcsöskertjét is a képzeletbeli édenkert ihlette, talán valamelyest kevésbé tudományos, kontrollált módon.
A következő alternatívát messze nem olyan egyszerű felfűzni a „régen minden jobb volt” gondolatmenetre, bár extrém éhínségek vagy nagy nézettségű túlélőshow-k rákényszerítik a civilizált embert is, hogy rovarokat egyen.
Világszerte nő a fehérjék iránti igény nemcsak emberi fogyasztás, hanem állati takarmányozás céljából is. A rovarok pedig amellett, hogy kitűnő fehérjeforrások, olajtartalmuk sem elhanyagolható. És hogy ne csak szójával meg halliszttel legyen kielégítve ez az igény (és ne csak a világ másik feléről lehessen idetranszportálni), nagyon is életrevaló ötlet, ha mindezt magunk próbáljuk megtermelni.
A Földön több, mint 2000 ehető rovarfajt ismerünk, ezeket javarészt a természetből gyűjtögetik vagy csak nagyon kis számban termesztik egyelőre. Hollandiában mintegy 25 ezzel foglalkozó kis cég működik (2016-os adat).
Az iparágban a lisztbogár, a tücsök, a szöcske és a katonalégy a nagy sláger, ezek fajai ugyanis viszonylag gyorsan nőnek. A katonalégy lárvája és kifejlett egyede például 29-32 °C-on érzi jól magát, növényi hulladékon, kevés víz hozzáadásával fejlődik ki, és kitűnő fehérje- és rovarzsír-forrás.
Az állatkertek részére, hüllők és madarak etetésére, valamint disznók és csirkék takarmányozására termelt rovarok többnyire szárított por formájában kerülnek a piacra, bár a kutatások szerint a csirkék boldogabbak, ha izgő-mozgó kukaccal etetik őket. A rovarfehérjéket emellett az akvakultúra-iparban (vagyis a lazac és pisztráng tenyésztésben) is fel tudják használni. Emberi fogyasztásra pedig egészséges táplálékkiegészítők, proteinszeletek formájában kerülhetnek piacra.
A 2015-ben, Ermelo-ban (Gelderland) alapított Protifarm például a Wageningeni Egyetem közreműködésével kísérletezett a piacra dobott termékein. A penészevő gabonabogár (Alphitobius diaperinus) a termékeik alapanyaga, mely húspótlók, tészták és pékipari termékek értékes összetevője lehet. Az AdalbaPro termékleírása szerint tápláló, természetes, GMO-mentes, rostokban, vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag tápanyagról van szó, és ebből készült az első német rovarburger is.
A dongeni (Észak-Brabant) Protix céget 2009-ben alapították, 2019 óta Bergen op Zoom-ban is van telephelye, és katonalegyekből készítik a termékeiket (takarmányozás, talajpótlás és emberi fogyasztás céljából is). Aki szívesen kipróbálná, milyen tücsköt,szöcskét, lisztkukacot ropogtatni, az a fairinsects.nl honlapról megrendelheti, és közben nagyon környezettudatosnak, haladó gondolkodásúnak érezheti magát. A termékek az összes „mentes” kritériumot kielégítik, azaz előállításuk során nem kezelik antibiotikumokkal, hormonokkal, genetikailag nem módosítottak, valamint laktóz- és cukormentesek.
Aki az emberi buherálásban kevésbé bízik, de mégis különlegeset szeretne enni, azt is megteheti, hogy felfedezi, amit a természet évezredek óta kínál. Az utóbbi időben Hollandiában is menőnek számít az erdőből, mezőből összegyűjteni a szezonális finomságokat, virágokat, gombákat, fűszereket, és akár eltenni télire. A mértéktelen lelegelés természetesen itt is tilos, a magyarországi medvehagyma-rajongással például sikerült is átesni a ló túlsó oldalára. A medvehagyma (daslook) Hollandiában 2017-ig védelem alá esett, bár eleve nem fordult elő olyan nagy tömegben, mint magyar középhegységeink északi lejtőinek bükköseiben, a kora-tavaszi aszpektus iskolapéldájaként.
Ha elfogadjuk, hogy a mennyiség helyett a minőség a fontos, tájékozódhatunk a biobia.hu oldalról, bár a mecseki tudástár némileg korlátozottan adaptálható a holland terepre, viszont annál inkább inspiráló és érdekes olvasmány.
A holland Staatsbosbeheer honlapján nemcsak a látogatható természeti területekre kereshetünk rá, hanem a gyűjtögetés (hollandul wildplukken) szabályait is világos keretbe foglalják.
Biológia órai tanagyagnak sem utolsó, hogy megértsük, miért nem lehet teljesen leszüretelni a virágokat, terméseket, és miért nem kell a természetből mindenáron hazavinni, ami megtetszik. A holland erdőkben, sétányokon leggyakrabban szedret, gombát szoktak szedni, amit kereskedelmi mennyiségben szigorúan tilos, saját használatra azonban nagyjából negyedkilónyit szabad belőle gyűjteni (ez gombában annyi, mint egy doboz csiperke a boltban). Bizonyos önkormányzatok területén lévő erdőkben viszont ez is tilos, szóval általánosságban semmiképp sem ösztönzik a túrázókat a gombászásra. Már csak azért sem, mert nem mindig könnyű megkülönböztetni a mérges fajokat az ehetőktől (az otthonról ismert piaci gombaszakértés pedig nem elterjedt Hollandiában).
A mit szedhetünk témában ajánljuk a Bedrock honlapját, amely felsorolja a legnépszerűbb ehető növények listáját és a belőlük készíthető ételeket, amit Hollandiában is sok helyen megtalálunk. Ide tartozik a csalán (hollandul brandnetel; teában, levesben és krémsajtban is kitűnő), vagy a gyermekláncfű (paardenbloem), amely levelét ajánlják friss salátákba, vagy sülve omlettbe keverni. A margaréta (madeliefjes) virágzata nemcsak szeret-nemszeretezni, hanem sütemények díszítésére is jó. A virágzat nyílása előtt „kapribogyót” is lehet savanyítani belőle, csakúgy mint a medvehagymából.
Az útifű (weegbree) nagyjából ott található, ahol a csalán is, és többé-kevésbé úgy készíthető el, mint a spenót, de a levele ételek csomagolására is alkalmas, például a rizsgombócot is fel lehet dobni vele. A kerek repkény (hondsdraf) főleg teába való, azt mondják, gátolja az öregedést, de vigyázni is kell vele, mert kis mértékben toxikus anyagokat is tartalmaz. A gyógyhatású növényekkel sajnos általában ez van, néha többet ártunk bele, mint használunk, a fekete nadálytő (smeerwortel) például remek B12 forrás lenne különösen a vegetáriánusok részére, viszont májkárosítónak is mondják az egyéb toxikus anyagtartalma miatt. És még egy érdekesség a végére: a széleslevelű gyékény (grote lisdodde) termésének torzsavirágzata nemcsak dísznek, hanem emberi fogyasztásra is alkalmas. Mivel tavak, kommunális szennyvizek tisztítására is be szokták vetni, ezért óvatosan bánjunk vele, nem mindegy az sem, mennyire tiszta víz mellől szedjük. Ha elég tiszta, akkor viszont arra ügyeljünk, nehogy védett terület legyen. Ha kellően körültekintően járunk el, akkor fiatal hajtásait, gyökértörzsét és magját is megehetjük.
Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de talán még reménykedhetünk benne, hogy a habzsi-dőzsit felváltja a mértékletesség és az észszerű élelmiszer-termelés. Kicsiben máris neki lehet fogni a balkonon is, vagy a tetőteraszon, vagy akinek van, a kertben akár. Az intelligens kertészetről bővebben az envienta.net honlapot ajánljuk még. Jó böngészést!
