„Ki a Tisza vizét issza...” - a hajdani Tisza-túrákról még rémlik, hogy a zavaros folyó partján volt olyan vadkemping, ahol szabadtéri zuhanyzóban mostuk le a 2-3 napos koszt magunkról, bár a zuhanyrózsából a Tiszánál nem sokkal áttetszőbb dolog folyt, meginni legalábbis nem volt tanácsos. Hogy mégis hogyan lesz a piszkos vízből tiszta, azt a természet elvileg jól kitalálta, ez azonban az ipari fejlődéssel és a népességrobbanással sajnos már nem tudott lépést tartani. A fejlett ivóvíz-tisztítási technológiáknak hála, Európában szerencsések vagyunk, Hollandiában pedig különösen, bár nem azért, amiért elsőre gondolnánk.
A zsúfolt, itt-ott olajfoltos csatornákból, az intenzív állattenyésztés által szennyezett, magas talajvízből egyelőre a hollandok sem tudnak jó ivóvizet gyártani, és a tenger melletti sós víz sem megfelelő ivóvíznek. A rétegvizek és folyók szintén nem állnak végtelen mennyiségben rendelkezésre, és Hollandia is ugyanazzal a problémával néz szembe, amivel Magyarország laposabbik része: azzal főzünk, ami a szomszéd országokból jön, emellett a saját ipari tevékenységünket sem ártana jobban kézben tartani.
Hollandiában az első tisztított vizet Amszterdamban állították elő 1853-ban, 1874-től Hágában és Rotterdamban is volt tiszta ivóvíz, a század végéig pedig az összes nagyobb városban már. A sürgető lépést a kolerajárvány, a tífusz pusztítása és más hasmenéses betegségek kényszerítették ki, addigra már tudták ugyanis, amit a középkorban még csak sejteni lehetett: van, hogy a betegségek a vízzel, élelemmel terjednek, ezért nem mindegyiknél segített a karantén. A középkori technológiáknak köszönhetjük ma a sörfőzés technológiáját, amely során elpusztulnak a kórokozók. (Akkoriban a sörivás kevesebb kockázattal járt, mint a vízé.) A 19. századi technológiai fejlődésnek pedig az ivóvízgyártást, ami sokat tökéletesedett azóta, így a csapvíz ma már nemcsak iható, hanem finom és klórmentes is, legalábbis Hollandiában.
A vízmű szolgáltatók nemcsak technológiailag, hanem szervezetileg is nagyon hatékonyak, 2010-re már csak 10 nagy vízművet üzemeltető cég maradt az országban.
A vízigény kielégítésére kétféle forrás áll rendelkezésre. A felszíni víz, amely ülepítést, speciális szűrést és fertőtlenítést igényel, többnyire nagy vízhozamú folyókból nyerik, valamint felszín alatti víz, ami elég mélyen van ahhoz, hogy védett legyen, amelynek minősége nagyjából állandó, és sokszor általában még fertőtleníteni sem kell.
Kép forrása: https://eenschoneomgeving.weebly.com/schoon-water.html
Magyarországon van még karsztvíz is, a mészkőhegységek belsejében összegyűlt tiszta esővíz. Onnan lehet például felismerni, hogy ott többet kell mosógépet cserélni és csempéket tisztítani a fürdőszobában.
A kitermelt ivóvíz Hollandiában mintegy 60%-ban felszín alatti víz, 35%-ban felszíni víz és a maradék a felszín alatti vizeknek egy speciális formája, a partiszűrésű víz (oeverfiltratie), ami előtisztított folyóvíznek felel meg, illetve a dűnék által előtisztított víz (duininfiltratie), amit hajdanán az első amszterdami vízellátáshoz is alkalmaztak. Ezek a készletek azonban hamar kiapadtak és a dűnék kiszáradásához, elszennyeződéséhez vezettek, így a dűnei homoktalajok szűrő hatását már csak más technológiákkal kombinálva használják, például a Dunea területén.
Kép forrása: Drinkwater, Principes en praktijk, 2012
Amire a hollandok nagyon büszkék, és az országba látogatóknak is hamar feltűnik: az itteni ivóvíz egyáltalán nem áraszt klórszagot. Másrészt nagyon lágy, nem teszi tönkre a háztartási berendezéseket. Harmadrészt finom és egészséges, ezért a környező országokhoz képest sokkal kevesebb palackos vizet fogyasztanak, ami úgyis elképesztően környezetszennyező és feleslegesen pazarló szokás.
Kép forrása: Drinkwater, Principes en praktijk, 2012
A főbb minőségi követelmények, mint mindenütt a világon, alapvetően kétfélék: ne legyen fertőző és kémiai összetétele egészséges legyen. A fertőtlenítést ezért ultraibolya besugárzással, hidrogén-peroxiddal vagy ózonkezeléssel végzik. A klórt egészségkárosító hatása miatt is hanyagolják, alkalmazásával ugyanis a vízben trihalometámok keletkeznek, amelyek rákkeltőek.
A mikrobiológiai vízminőségről az Escherichia coli (kólibalkrétium), az Enterococcusok és a telepszám ad gyors felvilágosítást. Az előbbi kettő a fekáliás eredetű szennyeződések kimutatására szolgál. Ha megtalálják az ivóvízmintában, akkor utána gyorsan tesztelik az olyan további, patogén kórokozók jelenlétét is, mint a Pseudomonas vagy a Clostridium.
A meleg vizekben és technológiai hűtővizekben pedig a Legionella pneumophilla baktérium jelenlétét kell rendszeresen vizsgálni, amit Hollandiában egy különösen tragikus esemény kényszerített ki.
1999-ben, a bovenkarpseli Westfriese Flora kiállítást követően 32 látogató halt meg és 206-an tartós egészségkárosodást szenvedtek a „légiós betegség” következtében. Az egyik kiállítóteremben ugyanis olyan buborékoltatós medencék voltak, amit egy régóta nem használt tűzcsap vizével tápláltak, ráadásul nem volt fertőtlenítve sem. Az RIVM (Rijksinstituut voor Volksgezondheid en Milieu) gyorsan kinyomozta a fertőzés forrását, mivel az összes rá következő megbetegedést azoktól jelentették, akik a kiállításon részt vettek. Az 1929 óta megrendezett kiállításnak ez volt az utolsó éve, bár más néven rendeztek azóta a környéken virágkiállításokat. A vizek Legionella szennyezését viszont nagyon komolyan tesztelik azóta is minden olyan potenciális fertőzőhelyen, ahol a hosszabb idejű állás és páraképződés utat nyit a fertőzésnek.
Ez a betegség tüdőgyulladás-szerű tüneteket mutat, és a pára belégzésével lehet megfertőződni. Például ha a mostani karantén véget ér és a sportklubok, uszodák, iskolák újranyitnak, akkor biztosan sok helyen fokozottan fogják a vizek Legionella fertőzöttségét vizsgálni.
A kémiai vízminőség pedig egyszerre kell, hogy biztosítsa az egészséges nyomelemek jelenlétét (desztillált vízzel nem tanácsos szomjat oltani), a nem egészségeseket viszont határérték alá kell szorítani, ami nem mindig sikerül.
Mostanában például az ólomszennyezéstől hangosabb a sajtó, és a kisebbfajta lakossági pánik következtében sokan megpróbálják bevizsgáltatni az ivóvizüket.
A vízszolgáltatók nem hibásak ebben, ólomvezetékek rég nincsenek már a rendszerben, egyes régi épületek, lakóházak csőrendszerében viszont igen, innen a szennyezés tehát. Aki aggódik, elsősorban a saját ivóvíz-szolgáltatójánál érdeklődhet, másodsorban pedig a Kiwa Inspection & Testingnél rendelhet szakszerű mintavételt és bevizsgálást.
A felszíni ivóvízforrások és szennyeződéseik is sokféle problémát okozhatnak, a Franciaországban eredő Maas folyó különösen érzékeny téma az utóbbi időben.
A száraz nyarak miatt vízhiány léphet fel, nemhiába figyelmeztetnek a szolgáltatók a takarékoskodásra. Már az 1990-es évektől kezdődően kampányolnak a spórolásért, részben ennek köszönhetően csökkent le a lakossági vízhasználat 120 l/nap/főre. A praktikus tanácsok a Facebookon, Linkedinen és a szolgáltatók saját honlapján is elérhetők, az Evides Waterbedrijf leghasznosabb tippjeit például itt érhetők el.
Azaz: zuhanyozz egy perccel rövidebb ideig (csempére ragasztható kis homokórával is be lehet segíteni), használd a kis gombot a WC-öblítésre, ne folyasd a vizet fogmosáskor (borotválkozáskor sem, és a 20 másodperces kézmosáskor sem kellene), gyűjtsetek esővizet a növények locsolására, legyen tele a mosó- és mosogatógép, mielőbb bekapcsoljuk, és legyenek modernek, jól karbantartottak a csapjaink. A zuhanyrózsa fejét például érdemes vízspórolós módra állítani. Az utolsó, autómosásra vonatkozó tanács kicsit elbizonytalanít, a magyarországi jogosítvány megszerzéséhez még a teszten is el lehet csúszni, ha valaki nem tanulja meg, hogy házilag nem szabad autót mosni. Mindenesetre azt tanácsolják, ami Magyarországon amúgy is kötelező: autómosóba járni szakszerű és környezetkímélő megoldás. Sajnos nem esik már annyit meg úgy az eső, hogy ezt a feladatot a természetre lehessen bízni.
A Maas jó minőségét nemcsak az ingadozó vízhozam, hanem az ipari szennyvizek is veszélyeztetik. Hogy milyen elképesztő erőfeszítésekre van szükség, azt az utóbbi időben Limburgben például a pirazol kibocsátásra való szigorúbb korlátozás az egyik jó példa. A Sitech ugyanis az engedélye szerint olyan pirazol tartalmú szennyvizet ereszthet a Maasba torkolló Ur patakba, amely gyógyszeripari, növényvédő- és festék alapanyag, és ami miatt 2015-ben hónapokra leállt az ivóvízcélú vízkivétel a WML területén. Pánikra semmi ok, a gyári kibocsátás és a szennyezettség terjedése a rendszeres mintavételezés és laboratóriumi vizsgálatok miatt kontroll alatt tartható, és azóta közeledtek az álláspontok a Sitech kibocsátási engedélykérelme kapcsán is.
A dordrechti Chemours gyár (az amerikai DuPont nagyvállalatból 2015-ben vált ki) ennél is rémisztőbb botránnyal sokkolta a környéken lakókat. 2012 óta ugyanis GenX-technológiával váltotta fel a bevonatgyártást, bár az előző sem volt már természetbarát. Mindkettő a PFAS-anyagokhoz tartozik, többek között a teflonbevonatok is ide sorolhatók. Ezek a környezetben, emberben felhalmozódnak és rákkeltő hatásúak. A felhalmozódást és az egészségkárosító hatás pontos mértékét azóta is vizsgálják az RIVM-nél, és a vízszolgáltatók folyamatos monitorozással, tájékoztatással igyekszenek nyugtatni a kedélyeket. A 2019-es adatok alapján az Evides ivóvize szerencsére bőven teljesítette az egészségügyi határértéket. Az amerikai vállalat környezetszennyező tevékenységéről film is készült, Dark waters (2019, Sötét vizeken) a címe.
Mint a fentiekből is látható, a tiszta és finom víz előállítása kéz a kézben jár a megfelelő szennyvíztisztítással, az ipari és kommunális eredetűvel egyaránt. Ez utóbbi Hollandiában a Waterschap-ok feladata, akik a megfelelő csapadékvíz-elvezetésért és árvízvédelmi feladatokért is felelősek. Területük nem esik egybe az ivóvíz-szolgáltató cégekével, és valamivel több is van belőlük.
A sok pancsolásnak nem akármilyen ára van, vigyázzunk a vízre minél jobban!
