Az online navigációnak hála, ma már nem feltétlenül kell a reggeli csúcsforgalomban araszolni az autópályákon annak, aki ingázásra kényszerül. Itt-ott szántóföldeken, a holland poldereken is megkerülhetők a dugók, persze csak ha bevállaljuk a keskeny és sáros útviszonyokat. Az élmény azonban mindent megér: lilás-szürkés káposztaföldek mellett vezet az út, hosszú lábú nyulak (azaz nem konijntje-k, hanem haas-ok) ugrándoznak, és polderjongen-ek bicikliznek az iskola felé.
Hollandia még ezeken az Isten háta mögötti területein is takaros. A zöld-barna természet kicsit emlékeztet a magyar tanyasi területekre, ahol szintén, látszólag ok nélkül egy-két kanyarral dobják fel a különben nyílegyenes utak nyomvonalát. Legfeljebb a rajtuk araszoló traktormárkák másak. Gyermekkori emlékfoszlányaink szerint otthon is voltak hasonló bucka-tereptárgyak, ahol a szántóföld melletti betonozott trágyaplaccnak „repülőtér”, a távolabbi sertésvágóhídnak pedig „New York” volt a hétköznapi neve. Az itteni trágya- és takarmányrépa-halmok mellett azonban frissen festett hangár épület áll, és minden egyes útkereszteződésben feltüntetik a mezőgazdasági utak hivatalos nevét, melyek persze a rájuk jellemző, kies viszonyokra utalnak (Killeweg – fagyos-nyirkos út, Buitendijk – gáton túli út, Hogepolderweg – magaspolder út). A holland tábla-mánia visszaköszön az elképzelhető legalacsonyabb rangú utakon is. Míg az autópályákon hectometerpaal a magyar kilométerkő tízszeres mennyiségű megfelelője, addig a keskeny utakon a sűrűn kihelyezett passeer plaats felirat figyelmezteti a szembejövőket az utak kiöblösödésére – ahol el szabad haladni egymás mellett. Hiába, rend a lelke mindennek!
De mire való egy polder? „God heeft de wereld geschapen, maar de Nederlanders hebben Nederland gemaakt.” Azaz Isten teremtette a világot, de a hollandok hozták létre Hollandiát.
Hollandia mindig is belelógott kicsit a tengerbe, ráadásul négy nagy folyó torkolatánál fekszik, így a folyók áradása és a tenger viharai is folyamatos veszéllyel fenyegettek. Lakói a kezdetek óta munkálkodtak azon is, hogy a tengerszint alatti, nedves területekből termőföldeket varázsoljanak maguknak. A gátak és vízvédelmi művek építése azóta sem fejeződött be, és talán soha nem is fog teljesen. Az országból ma mintegy 34000 hektárnyi terület fekszik a tenger szintje alatt, ezt 1000 km hosszú gátrendszerrel és 250 kilométernyi dűnével védik. S hogy melyik tenger szintje ez? A Magyarországon egyelőre használatos mBf megnevezés a Balti-tengerhez való viszonyítást jelenti (réges-régen pedig az adriait használtuk), ami 14 cm-rel magasabban van, mint az amszterdami vízmagasságmérő nullpoltja, azaz a NAP (Normaal Amsterdams Peil), és az erre való összeurópai átállás még most is folyamatban van. Hollandiában viszont nem kérdés, melyiket használják.
A hollandok a XII. századig nem a mocsarak kiszárításával, hanem lakódombok (terpen) építésével fogtak neki a szárazföld-csinálásnak. Ezekre azért is szükség volt, mert a tengeri viharok által okozott árvizek elől nem volt hova menekülni ezen a lapos térségen. A kisebb dombok egy-egy háznak, a nagyobbak egész településeknek adtak otthont, a legeslegnagyobbak pedig várossá fejlődtek, mint Dokkum, Harlingen és Leeuwarden. A dombokat hordalékos ártéri gyeptéglából trágyából és szemétből tapasztották össze. A legutóbbi évszázadokban azonban a dombok nagy részét ismét lelapították, mert alattuk jófajta termékeny föld volt.
Aztán többé nem magasságban, hanem mélységben gondolkoztak: kiszorították a víztöbbletet a mélyebben fekvő, viszonylag sekély vizű területekről. A XVI. századig gátakkal védték az ilyen szárazföldi területeket, de a gátak rendszeresen előforduló átszakadása erodálta a tőzeglápolat, és mind nagyobb vízfelületek alakultak így ki a szárazföldön is. Így aztán a körbekerített területek folyamatos szivattyúzásával kezdték szárazon tartani a földeket. Eleinte szélmalmokkal, amit később gőz- és elektromos szivattyúk váltottak fel. Az ilyen lecsapolt területeknek droogmakerij volt a neve. Manapság nemcsak a szélmalmok őrzik e technológiai fejlődés állomásait, hanem néhány fennmaradt gőzmalom (stoomgemalen), melyek szintén muzeális jelentőségűek. Az akkori legnagyobb ilyen területet, a Haarlemmermeer-t három szivattyútepel szolgálta ki, a Cruquius, a Leeghwater és a Lijnden, melyek közül a Cruquius Museum jó sokat mesél ezekről az időkből.
Hollandiában körülbelül 4000 polder található, és korántsem ez az egyetlen ország, ahol ilyesmi előfordul. Ezek azok a területi egységek, amelyek vízszintje a vízvédelmi művek által szabályozott, és ahova nem vezetnek be semmilyen vizeket ellenőrizetlenül. A lecsapolás a gondosan karbantartott csatornarendszeren keresztül történik, a víz távoltartása gátakkal és/vagy szivattyúzással, a felesleges vizeket pedig olyan helyekre vezetik, ahol senkit sem zavar a víztöbblet. Ezek összegyűjtéséhez helyenként külön völgyzárógátakat építettek.
A polderek egyik leggyakoribb típusa az említett droogmakerij, amelyekhez kezdetben földművelési céllal fogtak hozzá, de a XX. században Flevoland létrehozásával például a legfiatalabb holland tartomány született meg, és azóta emberek százezreinek ad otthont.
Másféle poldertípus az indijking, amelyeket a tenger árapály területein, vagy folyók árterein létesítettek, és mezőgazdasági művelés alá vontak. A harmadik féle pedig az ontginning (művelésbe vonás), amiből bőven van Magyarországon is: a néhai alföldi mocsarak lecsapolásával nálunk is így nyertek hajdanán értékes mezőgazdasági területeket. Hollandiában azonban csak akkor számítanak poldernek, ha folyamatosan szivattyús szabályozás alatt kell a vízszintet tartani.
Az árvíz elleni védekezés szüksége tehát nagyobb, és infrastrukturálisan fejlett és előrelátó országot teremtett. Az igazi óriásprojekteket már a XX. században hajtották végre, mivel két hatalmas természeti pusztítás és egy világháború (az elsőben Hollandia még semleges volt, a másodikban viszont nem igazán kapott választási lehetőséget a németektől) után nyilvánvalóvá vált, hogy a gátak rossz állapotban voltak. Az első nagy projekt a 32 km hosszú, 1927 és 1933 között épült Afsluitdijk, ami a tengeri vihardagályoktól védi a szárazföldet, de a gát mögötti terület édesvízzé vált, élővilága megváltozott, területének egy részét pedig polderekkel töltötték fel, a hatalmas édesvízkészlet pedig azóta a környező tartományok ivóvízellátását biztosítja.
Az 1953. február 1-i vihar éjszakáján 67 gát szakadt át, 200.000 ember vált hajléktalanná, és 1835 halálos áldozattal járt csak Hollandiában. Ezután épült meg a Deltawerken keretében az a gát-, kapu- és zsiliprendszer, aminek fenntartásénak költségeihez mi is hozzájárulunk „watersysteemheffing” címszó alatt, melyet a területileg illetékes vízügyi hatóság felé kell fizetnünk.
Aki többet szeretne tudni és tapasztalni e lenyűgöző vízilétesítményekről, annak ajánljuk, hogy látogasson el a Deltapark Neeltje Jans látogatóközpontjába. A park az Oosterschelde mellett létesült, melynek különlegessége, hogy a gátat zsilipesre építették. A zsilipek átlagos időjárási viszonyok között nyitva vannak, így a lezárt területen is tengervíz maradt. Ennek nemcsak a természetes élővilág örül, hanem az osztrigahalászok is, és mindannyian persze.
Hollandia természetátalakító-természetvédő szerepében ma is élen jár, de nem áll mindenben fényesen. Legutóbb a zöldenergia-fejlesztésre kapcsoltak rá, és a lebegő tehénfarmok is biztatóak.
A holland Polder-modellt is jó lenne eltanulni már. Azt jelenti ugyanis, hogy nem többégi szavazással, hanem valódi konszenzussal, mindenki érdekének figyelembe vételével hozzunk döntést. Csakúgy, mint ahogy a polderek fenntartását sem lehet néhány balfékre hárítani: mindenki együttműködésére, hozzájárulására szükség van tehát.
